“John Lennon egész élete egy nagy segélykiáltás volt”-mondta Paul McCartney, amikor a The Beatles 1965-ös slágeréről, a Help!-ről kérdezték. Szerinte paranoiás is volt, mert felelősnek érezte magát, amiért apja elhagyta a családot, amikor John csak 3 éves volt, majd nagybátyja és édesanyja halálát is a saját hibájának tartotta.

John Lennon maga a következőképpen emlékezett vissza erre az időszakra: “Ez az egész Beatles-dolog felfoghatatlan volt a számunkra. Tudat alatt folyamatosan segítségért kiabáltam. Túlsúlyos voltam és depressziós. Komolyan úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem.”

Lennon az egész világ számára hallhatóvá tette a segélykiáltását. Miért tennénk mi máshogy? Jó, nem kell egyből az egész világot mozgósítani, de talán nem is sejted, hány helyről érkezhet segítség.

Álljon itt két személyes példa a saját életemből.

Néhány éve állásváltoztatáson gondolkodtam. Akkoriban nagyon sok csoportot tanítottam, nagyon sok emberrel kerültem hosszabb-rövidebb időre kapcsolatba. Talán kicsit kedveltek is. Mikor véget értek a tanfolyamok, fogalmam sem volt merre induljak, így egy hirtelen ötlettől vezérelve küldtem az összes korábbi hallgatómnak egy rövid mailt, hogy néhány héten-hónapon belül szeretnék új helyen dolgozni. Tudják, mihez értek, ismerik a személyiségemet, ha hallanak valamit, ami jó lehet nekem és ahova én jó lehetek, megköszönöm, ha szólnak.

És láss csodát, egy hónappal később az egyik volt tanítványomon keresztül új helyre kerültem. Honnan tudták volna, hogy segíthetnek, ha nem jelzem?

Használd bátran a közösségi médiát, emeld fel a telefont, írj e-mailt. Tedd félre a klasszikus „Jaj, mit gondolnak majd, ha segítséget kérek?” –gondolatot. A legtöbben egyetlen dologra gondolnak: Vajon én tudok segíteni?

Ki tudja, melyik megosztás, kinek a kapcsolatai hozzák meg végül a várt eredményt?

És persze mint mindenkinél, nálam is előfordulnak magánéleti nehézségek is. Egy komolyabb mélyponton egy barátom segített át, annak ellenére,  hogy néha már magamnak is sok voltam, rettenetesen. Azt éreztem, hogy csak forgok magam körül és soha nem fogok tudni fölállni. De hagytam, hogy ő döntse el, meddig áll mellettem, mennyi szerintem céltalan nyüszögést bír ki. Mondanom sem kell, talpra álltam, és nagyon sokat jelentett, hogy valaki végig hitt bennem, akkor is, amikor én sem magamban.

Egy jó időben, jó helyen érkező „Hogy vagy?” néha csodákat tesz. Mert van, aki valóban kíváncsi a válaszra, akkor is, ha tudja, hogy nem biztos, hogy egy kávé elég lesz a válaszhoz. Találd meg az(oka)t az ember(eke)t, akikre számíthatsz. Bármikor. Ha össze vagy törve, ha nem indul az autód, ha nem mersz egyedül elmenni a fogorvoshoz, ha át kell nézni a bejegyzéseidet még egyszer…Vagy ha épp kicsúszott a talaj a lábad alól. 

Gondold át: a te életednek kik azok a szereplői, akikre valóban támaszkodhatsz -ha már az előző bejegyzésben ezt a szókapcsolatot használtam- külső erőforrásként? Kik azok, akik mellett feltöltődsz, „tankolsz” kicsit, utána pedig sokkal kevésbé tűnnek legyőzhetetlennek az akadályok? És ha megvan, szólj neki(k)!  Vagy nekem, bármikor.