Hosszú út felfelé

Mindannyiunk fölött beborul néha az ég. Néha azt érzed, mindenki más lubickol a napsütésben, csak téged üldöz egy fekete felhő, amit nem tudsz lerázni. Néha mások fölött sem látod a napfényt, nem is érdekel, ott van-e. Adódnak az életben nehéz helyzetek. Válás, szakítás, felmondás, pénzügyi nehézségek. A következő néhány bejegyzésben arról lesz szó, hogyan tudod megvalósítani azt, amit Kowalsky olyan szemléletesen fogalmazott meg:

„Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól!”

Mi a baj az önsajnálattal?

Semmi. Nem  hiszek abban, hogy mindig keménynek kell lenni. Van, amikor igenis rossz. Aki azt állítja, hogy nem viseli meg egy munkahely elvesztése, egy szakítás vagy válás, csalódás egy barátban, egy költözés  vagy bármi, ami gyökeres változással jár, az valahol ferdít. Lehet, hogy nem mutatja, de mindenkinek fáj néha valami.  Ráadásul az elsők mindig jobban, mint a később következők. „Tudod, az első pofon a legnagyobb.”

A változás mindig nehéz. Akár önként, akár kényszer hatására mozdulsz ki a megszokott, az ismeretlenhez képest mindenképp kényelmes  életedből (még ha az elviselhetetlen is), tudod, hogy utána semmi nem lesz ugyanolyan. Ha az elején jársz az útnak, sokszor nagyon nehéz bármi pozitívumot is felfedezni az előttünk álló ismeretlenben.  Előfordul, hogy azt gondoljuk, a kiszámítható rossz is jobb volt, mint az, amiről semmit nem tudunk.  Még akkor is, ha a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen nem véletlenül lépünk.

 Fel kell dolgozni a történteket, és ez sokszor azzal jár, hogy összeomlunk.  És néha le kell menni egészen a meder aljára, mert onnan tudunk új lendületet venni és felrúgni magunkat a felszínre.
 Velem is megtörtént néhányszor, mint mindenkivel. Ilyenkor mindig eszembe jut, amit apukám mondott az első ilyen esetben.(Persze, hogy egy szakítás után.)  „Nem várom, hogy holnapra túl legyél ezen. Megér  egy-két hetet. De utána megfogod a hajad és kirántod magad ebből, kislányom, különben elsüllyedsz az önsajnálat bűzös mocsarában!” És ki akarna elsüllyedni egy mocsárban? Pláne, ha még bűzös is?  De valljuk be, egy kicsit azért jó belemártani a lábunkat.

Könnyű kívülről okosnak lenni és azt mondani, eleget fetrengtél már, állj föl és indulj valamerre! Épp ezért jó, ha magadnak szabsz egy reális(nak tűnő) határidőt, amikor visszatérsz az élők közé lélekben is. Kevesen tehetik meg (szerencsére?), hogy bevonuljanak egy kő alá és ott éljék a hátralévő életüket. Ahogy Louise L. Hay mondja: „A múltad romjaira nem építhetsz fényes jövőt!”

Minden kudarcból talpra lehet állni. Talpra KELL állni.De nincsenek egyetemesen érvényes szabályok a „hogyan”-ra.

Ha úgy érzed, egyedül nem megy az elrugaszkodás, találjuk meg együtt a te személyre szabott megoldásodat!